Szimptómák / Elöljárók


(1) Még 2007. nyarának elején gondoltuk azt néhányan, - talán mind azok közül való, akikkel általában szót értek, - hogy világra-figyelő elmélkedéseinknek formát adva szimptómák címmel tesszük közzé elemzéseinket vagy éppen értelmezéseinket. Értenünk kell, ha nem akarunk téves utakon járni, hogy az az arcpír, amit látunk, maga az egészség vagy éppen valami láz, esetleg a szégyen jele (szimptómája) vagy netán smink, ami szánt szándékkal elfedi a tényleges helyzetet.

De mint ilyenkor lenni szokott, azonnal számtalan megválaszolást igénylő kérdés vetődött fel: így - mások mellett - ez: vajon a szimptóma-e a jó kerete mindannak, amivel foglalkozni akarunk; ha pedig nem az, akkor mi volna a jó keret; vagy ha nem csak olyan szimptómákkal kívánunk foglalkozni, mint például azzal a jellegzetes kiütéssel a bőrön, ami egyértelműen annak a jele, hogy a gyerek rubeólás; de olyasfélékkel is, mint például amit egy negyvenen túli ember arcáról mondani szoktak: nem tagadható le, már jellemző rá - és igen nagy kérdés, mi mindent is jelöl, mi mindennek is szimptómája: esetleg ugyanaz az arcvonás igen különböző élettörténetekbe ágyazódva. Vagy például a düh alkalmilag megjelenő sajátos mimikájáról mint szimptómáról valaki arcán bizton állítható-e, hogy dühös is az illető? Manapság úgy gondoljuk, igen, hiszen: erős a meggyőződésünk, hogy éppen ezen a módon alakulnak ki az érzelmek a kisgyermek fejlődése során: a szimptóma ellesésével; és közben ne feledjük azt a helyzetet sem, amely éppen megjelenésével létre is hozza azt, aminek szimptómájaként mutatkozik: a leggyakrabban színészektől halljuk, hogy amikor szerepe szerint eljátssza a dühös embert, azon kapja magát, hogy dühös is. Ha régen látott veszprémi jó barátomnak azt mondom telefonon, hogy holnap Veszprémben leszek, akkor ő ezt a mondatomat nem csak egy jövőben bekövetkező állapot jelenben való leírásaként érti, de úgy is, hogy mondásommal, mint ígérettel megváltoztattam a világot: egy olyan eset jövőbeni létrejöttét idéztem elő, amely eset egyébként nem volna része se jelenlegi, se a jövendőbeli világnak. Vagyis fogalmazzunk megengedő módban: a szimptóma nem csak determinált lehet a dologtól (ami determinálja, aminek szimptómája), de lehet determinálója, sőt konstituálója is annak, aminek szimptómájaként tekintenek rá.

Nem könnyű tisztán látni ennyi sok lehetőség közepette. Nincs jobb szó rá: kutatni kell a szimptómákat: feltárni, elemezni, leírni. Például azt, hogy a kutatás aktuális tárgya szimptóma-e egyáltalán: szimptóma, amelynek rajta kívül található jelöltje (referenciája) van és a hasonló referenciákat mintegy reprezentálja; avagy mindössze egy jelenségről van szó (amelynek természetesen lehet közvetlenül nem mutatkozó inherens mélyszerkezete), amely csupán csak az egyik az akár végtelen sok ugyanolyan közül (jóformán azt mondanám, döntési algoritmust kellene kidolgozni arra, hogy valóban szimptóma-e az, ami legalábbis annak látszik).

Szó, ami szó: ettől függetlenül is igaz, hogy a kutatásnak általában nincs természetes végpontja: mindig lehet tovább folytatni és kiszélesíteni. Lehet finomítani az elemzést, pontosítani (sőt: sűrűbbé tenni) a leírást és így tovább. De nem mindig célszerű vagy éppen érdemes. Ha tudjuk a kutatás céljait; ha a lehetséges módon világos elképzelésünk van arról, miért is tesszük, amit teszünk, elvben könnyű (de legalábbis könnyebb) felismerni, hogy hol érdemes (vagy éppen kell) megállnunk. Főként annak tudatában, hogy - elvben legalábbis - később, ha kell, felvehetjük az adott szimptóma kutatásának elejtett fonalát: tehetjük az elemzést még pontosabbá, a leírást még sűrűbbé, a vizsgálthoz hasonló másikat is megvizsgálni (vagy éppen fordítva). És a gyakorlatban?

Eredetileg egyáltalán nem gondoltam, hogy ezek a kérdések megválaszolhatatlanok volnának, legfeljebb csak hosszúnak, esetleg sok időt elemésztőnek és fáradtságosnak véltem (ezért is kerestem a válaszokat külön-külön beszélgetve kollegáimmal), mígnem azonban közülük kettőről (alighanem arról a kettőről, akikkel az utóbbi időben a legkönnyebben értettem szót) ki nem derült, hogy talán megváltoztathatatlanul külön véleményen vagyunk egy - látszólag ártatlan - szimptóma értelmezésével kapcsolatban. Ennek az egyetlen és látszólag ártatlan szimptómának az értelmezésében mutatkozó divergenciánk (minek a szimptómájáról is van szó?), az elvárható előzetes tudás kölcsönösségének hiánya akkor és ott számomra szimptómává vált. És ezen nem sokat változtat az a tény, hogy nem minden (hasonló) helyzetben van ez így, de az is tény számomra, hogy fel kell készülni az effélére.

(2) És ez a felismerés - végeredményben - az elmélkedés újabb körét generálta. Most itt tartok, vagy éppen: ehhez fogok hozzá.

Nem változott a felfogásom abban, hogy antropológiánkból következően van szükségünk önmagunkra és a körülöttünk létező világra vonatkozó nézeteink egyeztetésére.

Nem változott a felfogásom abban, hogy nézeteink egyeztetésére és nem nézeteink azonosságára van szükségünk. Nem mondok azonosságot, legfeljebb azt, hogy ezek a nézetek, ha ugyanarra vonatkoznak (vagyis azonos a referenciájuk), legyenek egymással kompatibilisek.

Nem változott a felfogásom abban sem, hogy az egyeztetés csak szelíden történhet. Elfogadom, ha bárki is azt mondja, hogy a szelídség nem nyerő stratégia, de én már csak megmaradok ennél. Vagyis abból indulok ki, hogy a Másik mondásában kifejezésre jutó állításának helyénvalóságára vonatkozó elköteleződését eleve tudomásul veszem. Tudomásul veszem azt, hogy érvényesnek tekinti azt, amit állít. Nyilván vannak esetek, amikor ezt nem lehet komolyan venni; már csak azért se, mert az a Másik saját maga sem veszi komolyan saját magát. De ha erre nem vagyunk most tekintettel, akkor éppen az a feladat, hogy összeegyeztessük állításainkat a szükséges és elfogadható kompromisszumok kidolgozásával: azzal kapcsolatban, amit állítunk és azzal kapcsolatban, ahogy állítjuk, amit állítunk. És ez - esetenként - valóban hosszú, időemésztő és fáradtságos.

Változott a felfogásom viszont a tekintetben, hogy mi mindenben kellene szükségesnek látnunk az egyeztetést. Alighanem, lehetnek például olyan egyeztetni való nem-egyezések, amiket nem tud valamely résztvevő az egyeztetés tárgyává tenni; netán nem is tehető. Sőt, nehezen tolerálhatónak, de adekvátnak tekintem azt, ha valaki elutasítja magát az egyezkedést is.

Változott a felfogásom abban, hogy még nemrégiben is azt feltételeztem, hogy jócskán vannak olyan kölcsönösen érvényesnek tekintett állítások, amikkel kapcsolatban nincs egyeztetési tennivalónk a mai magyar társadalomban, mert eleve egyetértünk benne. Most már azt gondolom, hogy ezek száma igen-igen kevésre szűkült le: az élet értékes volta például még konszenzus tárgya, de ennek mértéke már igencsak nem az.

Változott a felfogásom abban, hogy bár antropológiánkból következően szükségünk van nézeteink egyeztetésére, de ez igen sokféle egyeztetési eljárás keretében történhet. Semmi okunk azt feltenni, hogy csak egyféle lehet. Ha tagoltnak tekintjük a társadalmat - s vajon tekinthetnénk-e tagolatlannak egyáltalán? - akkor az egyes, egymástól is különböző társadalmi szerkezeteken belül természetesnek érdemes tekintenünk, ha az egyeztetések különböző módon történnek. És nyilvánvalóan lehet ugyanez a helyzet az egyes társadalmi szerkezetek között is. Most azt is látni vélem, hogy ezeknek a szerkezetközi egyeztetési igényeknek a kielégítése könnyen válhat valamiféle költség/haszon megfontolás áldozatává, mert egy-egy alkalommal az 'antropológiánkból következő' harmonizációs mechanizmusok túlzottan költségesnek mutatkozhatnak. Vagyis változott a felfogásom arra nézve is, hogy miként is kellene a szükséges egyeztetéseket folytatnunk; miként is kellene egyetértésekre jutnunk.

(3) Nyilvánvalóan másként kell látnunk az egyetértések kialakítását vagy éppen kialakulását. Az egyeztetéshez mindig közös kiindulópontok, egyetértések is kellenek. Ha az egyeztetés kommunikációt jelent, számtalan dologban egyet kell érteniük az egyeztetésben résztvevőknek. Vagyis fenn kell állnia az együttműködés feltételeinek. Márpedig nagy felelősség úgy beszélni például a társadalmilag hiányzó, vagy éppen a konfliktushelyzetekben a megoldást segítő értékekről, ha ezeknek mindjárt a kölcsönös érthetősége is kérdéses.

S ha elfogadható a fenti analízis, akkor javarészt éppen ezeknek a feltételeknek az érvényesülésében van deficit; a feltételek kölcsönösségében, a kiindulópontok közösségében. Méghozzá olyan deficit, ami nem egyszerűen a résztvevőkön múlik (nyilván rajtuk is), de éppenhogy javarészük a helyzetből, rendszerszerűen adódik.

No meg abból (is), hogy hol is kell keresnünk a deficitet, vagy másként a közösség miféle közösség legyen? Az egész társadalmat érintő makró szintű vagy a társadalomszerveződés legalsó mikro szintjein legyen, netán a kettő közötti mezo szinten? A kérdés ez: kinek (kiknek) van esélye makro szinten az eredménnyel kecsegtető iparkodásra? És kinek nincs, hanem csak a mikro, esetleg a mezo szinten? És kinek nincs egyáltalán semmi esélye az érvényes társadalmi cselekvésre az integrációt előmozdítandó? Ezek a kérdések - nyilvánvalóan - a kutatás értelmét, értelmességét, lehetséges céljait firtatják. Néhány további részletet láss például az Egyház és Társadalom honlapján, különösen a Működésünkről oldalon.

Azt gondolom, hogy az egyetértésbeli hiányok kezelése, a kérdésekre a válsz keresése igazi értelmiségi feladat volna. Latra vetni a viszonyokat, és utat keresni. Az útkereső értelmiségi attitűdhöz viszont a kritikus lelkületet szokás hozzákapcsolni. Esetenként a destruktivitást sem vélve idegennek ettől. Én azonban sohasem hittem ebben! Mindig abban hittem, hogy lehet pozitív módon, optimista jövőképpel tekinteni a jelen nyomorúságaira és munkálkodni ezek jobbításán.

De most nem sokat remélek a szokásos értelmiségi tevékenységtől: a hajlékony és reflexív nyelvi kommunikációtól. Nem sokat merek várni a dialógusszerű együttműködés közös célra irányultságától. Éppenhogy szokásos megoldási kísérleteinktől távolodva remélem az előre lépést. Mert előre lépni azért talán még lehet, de mindenképpen másként. Lehet, talán sokkal hatékonyabban is, de szavak nélkül: nem mondani, s főként nem előírni másoknak, inkább csak mutatni azt, hogy miként kellene igazítanunk a dolgainkat.

Remélem ezt a példaadástól, a felmutatástól. Én így teszek. Én ezt látom jónak. Nem a közös erőfeszítések értelmében várok együttműködést, hanem a participáció értelmében: a hasonló megoldásokra való ráismerés felmutatásával és felmutatásában - mindezt egy olyan világban, amely - látszólag - éppen az ellenkezőjére van berendezkedve (arra, hogy ne találjon rá a hasonlóra). Nem látom ugyanis manapság az egyeztetésnek, mint együttműködő cselekvésnek a lehetőségét - általában, de erősen remélem az egyezés találásának lehetőségét - konkrétan. Én így; én is; én ugyan nem így, de úgy már igen... Ezen keresztül aztán még az egyeztetés lehetőségét is remélem a részletekben. Manapság csak ettől remélem azt, hogy csoporttá, vagy éppen közösséggé válunk - ha megadjuk magunknak ennek esélyét: éppen azáltal, hogy önkéntesen rámutatunk ugyanarra a megoldásra; azok, akik külön-külön elfogadhatónak tartjuk; s ezáltal fel is mutatjuk, íme mi ezt így látjuk. Ha akarjuk ezt. S ez valóban lehet megoldás, hiszen egyeztetési kötelezettségünk nincs, az egyezés találásában pedig (mind tematikusan, mind a perspektívák tekintetében: beleértve a másik perspektívájának felismerését és elfogadását) vezérelhetnek személyes indulataink, ösztönös egymásba kapaszkodásunk, esetenként jól felfogott érdekünk és - természetesen - moralitásunk is.

090102

Horányi Özséb

 

 



a lap tetejére